Nagy a valószínűsége, hogy a férfiak és a nők ebben a
kérdésben különböznek a legkevésbé. Mindkét nem nagyon hasonlóan éli meg, ha
valaki olyannal hozza össze a sors, vagy a legjobb barátja, aki azonnal
megbabonázza, magával ragadja. Biztos, hogy biokémiai megoldása is van ennek a
kérdésnek, de sajnos még nem fedezték fel azt a tesztcsíkot, amit ilyenkor a
tenyerünkbe kell csak szorítani, és az elszíneződése alapján kitalálhatjuk,
hogy a szervezetünk vajon mennyire van elragadtatva a másiktól.
Jelenleg a fenti kérdésre a választ akkor tudhatjuk meg, ha
tudjuk dekódolni a testünk jelzéseit, és tudunk hinni magunknak, ha már a
jelzéseket észleljük. Volt már rá precedens, hogy az észérvek miatt nem
teljesedett be egy szerelem, amelyről később bebizonyosodott, hogy az lett
volna az a bizonyos „nagy szerelem”
Viszont ugyanezek az észérvek „segíthetnek” a rossz
döntésben akkor is, amikor megmagyarázzuk, hogy miért annyira jó az a másik,
habár a testi jelek egyáltalán nem jelentkeznek.
Vannak azonban érvek, melyek
esetében teljesen kihagyhatjuk a fizikai reakciók megfejtését. Elérhető az a
tudatállapot, melyben teljesen nyitottak vagyunk a másik nem irányába, és
elfogadjuk, hogy nincsenek véletlenek, - hanem az élet a számunkra
legmegfelelőbb módon alakul. Így nem kell mást tenni, mint minden eseményt és
személyt a legmegfelelőbbként kezelni, és megérteni az általa adott tudást. Az
is igaz, hogy az általános megítélésben az ilyen módon alakuló kapcsolatok
sokszor nem kellemesek, vagy nem tesznek jót, viszont önismereti szempontból
rendkívül hasznosak. (Pl.: amikor valamilyen karmikus tartozást rovunk le a
másik segítségével, de nem feltétlenül harmonikus szerelem formájában.)
Azt biztosan kijelenthetjük, hogy
minden párkapcsolat addig tud működni, amíg a résztvevő felek képesek, és
akarnak együtt változni. Nyitottak arra, hogy a másik által önmagukhoz kerülnek
közelebb, és fejlődésük a másik közreműködésével történik. Nem biztos, hogy jól
gondolták nagyanyáink, amikor azt mondták, választották, hogy bármi is van,
együtt maradnak a férjükkel, ahogy az sem tűnik igazán célravezetőnek, ami
napjainkban zajlik, vagyis, hogy gyakran kilépünk egy kapcsolatból az első
nehézségek megjelenésénél. Valahol a kettő között lehet a jó megoldás.
Vannak nagyon megbízható
módszerek, melyek segítségével felismerhetjük, hogy a párkapcsolatunk mennyire
működőképes. Aki megoldás orientált, annak könnyebb örömteliként megélni a
szerelmi életét, mint aki arra vár, hogy a másik idomuljon hozzá, vagy, hogy a
dolgok maguktól megoldódjanak. Az asztrológia és a számmisztika egyaránt nagyon
pontos képet fest arról, hogy az adott kapcsolat mit ad, és mit vár a felektől.
Fontos, hogy ezek a módszerek nem azt vizsgálják, hogy a partnerek mennyire
illenek össze, hanem azt, hogy ha együtt akarnak lenni, akkor milyen tanulási
folyamaton kell végig menniük.
Általában azonban a párkapcsolati
elemzéseknél mégis azt kérdezik: „Mennyire illünk össze?”
Azok a párok számítanak „összeillőnek”
ahol a megoldások könnyen adódnak, a személyiségek támogató módon tudnak a
másik fejlődésében részt venni. Azokat a párokat tekinthetjük „kevésbé
összeillőnek” akik között a provokáció a másik fejlődésének a feltétele, és a
megoldások ezért nehezebben valósulnak meg. Általában ezek a kapcsolatok arra
az időre szólnak csak, amíg a két ember között megoldódik a „közös ügy” és
utána útjaik eltávolodnak egymástól. Sok esetben egy elhidegült, de létező
kapcsolat lesz az eredmény, máskor a konkrét elszakadás, válás, szakítás.
Amikor párkapcsolati elemzést
végez a szakember, minden esetben külön-külön is megvizsgálja a pár tagjainak
képletét, és csak azt követően veti össze a két személyiséget egymáshoz
viszonyítva.
A kiegészítő jellegű párok – ahol
a két fél által valami új, teljes dolog jön létre – nem mindig eredményez
harmonikus kapcsolatot. A harmónia feltétele a másik elismerése azon a
területen, ahol kiegészít, és nem pedig egy versenyhelyzet kialakítása, vagy kisebbségi
érzés kialakulása. Érzékelhető, hogy ez csak magas értelmi és érzelmi
intelligenciaszint mellett lehetséges.
Az a helyzet, amikor azonos
tulajdonságokkal rendelkező a két fél – mindketten ugyanazt szeretik –
könnyedebb harmóniát szokott mutatni, viszont itt a mindkét félből hiányzó
részek gyakran kiiktatódnak a hétköznapokból, és kissé „langyossá” tehetik a
kapcsolatot.
Az igazi egyensúly akkor alakul
ki, ha a másik megértése és elfogadása az alap, és erre épül egy támogató
jellegű probléma megoldási módszer. Sokak számára úgy erőfeszítést tenni, hogy
közben elfogadják a gyengeségeit, sokkal könnyebb, mint magas elvárásoknak
megfelelni minden körülmény között, és félni az elbukástól. Ugyan időszakosan relatíve
nagyobb teljesítmény érhető el a stressz hatására, de hosszútávon ritkán bírja
a „küzdő” fél a megfelelési kényszert. Ezért a jó és kiegyensúlyozott kapcsolat
titka az alapvető elfogadás és tisztelet.
Az egyik lehetséges végső válasz
a címben megfogalmazott kérdésre tehát az, hogy nem kell, az igazit várni,
hanem a meglévő kapcsolatban kell magunkat nyitottá, elfogadóvá és támogatóvá
formálni a másikkal szemben. Amikor ez viszonzást nyer, akkor érzéseink és a
hétköznapjaink is visszaigazolják, hogy jó helyen vagyunk. Természetesen
mindenki szabadon dönt, hogy kinek mennyi időt ad arra, hogy ráhangolódjon erre
a világszemléletre, és képes legyen viszonozni a megértést.
A cikket írta: Bogdán-Körmöczi Júlia
Az Achirit Ezotéria oldalán megjelenő minden cikk és írás a szerzői jog védelme alatt áll.
