Minden jó valamire... - hipnoanalízis a gyakorlatban

Minden jó valamire...

...de ez vajon mire?

Az életünkben felbukkanó problémáinknak és kellemetlenségeinknek célja van. Ahhoz, hogy megszabaduhassunk ezektől, először azt kell kideríteni, hogy mi a céljuk, és hogyan alakultak ki az évek során. A leggyorsabban ezt hipnoanalízissel lehet megtenni.

Nemrég azért keresett meg valaki, mert feledékenységgel küzdött, amit „genetikusan örökölt az édesapjától.” Nagyon kellemetlen volt a számára, mert még negyven éves sem volt, és üzletemberként dolgozott. Gyakran feledkezett el arról, ami a tárgyaláson elhangzott, és ez akadályozta a közvetlen és könnyed kapcsolatok építésében, és így a karrierje építésében. Ahhoz, hogy megszabaduljon a feledékenységétől, előbb ki kellett deríteni, hogy miért alakította ki. Azért alkalmazta az életében, mert valamilyen számára hasznos célt szolgált.

Megkérdeztem tőle, hogy miért lenne jó neki, ha nem felejtene el dolgokat. Ezt válaszolta: „presztizsben jobb lenne, ha kapásból tudnék válaszolni, és határozottabban tudnám az álláspontomat képviselni, illetve önbizalmat adna.”

Utána azt kezdtem firtatni, hogy vajon mi a rossz neki abban, hogy feledékeny. A válasz egyértelmű volt: ”nagyon kínos helyzetekbe kerül azért, mert elfelejt dolgokat”.

Aztán elmesélt egy kínos esetet: egyik reggel otthon éppen az írósztalánál üldögélt, és a napját tervezgette, amikor az egyik futó projektjük műszaki vezetője felhívta telefonon azzal, hogy ott ülnek a kávézóban és várnak rá, mert 9-re beszéltek meg találkozót. Ekkor 9 óra 5 perc volt. Valóban iszonyúan kínos helyzetbe került a feledékenysége miatt.

A másik ilyen töredék már gyermekkorából maradt meg emlékezetében. A tornaöltözőben készülődtek, amikor belenyilalt a felismerés, hogy otthon felejtette a tornafelszerelését. Aztán jött a tornatanár, aki viszont úgy döntött, hogy akkor tornanadrág nélkül kell részt vennie a tornaórán. A következő pillanatban már a tornapályán találta magát, ahol a lelátóról néhány felsőbb évfolyamos lány kuncogva figyelte őket. Valószínűleg rajta tréfálkoztak, és ez megint nagyon kínos szituáció volt számára.

A következő emlék, ami eszébejutott az volt, hogy rögtön az első tanítási napon bent felejtette az iskolatáskáját az iskolában, és anélkül ment haza. Otthon anyukája kérdezte meg tőle, hogy hol a táska. Ekkor. „jutott eszébe”, hogy mi történt.

Még mindig semmi nyom arra vonatkozólag, hogy ezekben a helyzetekben lenne bármi közös, és semmi információ arról sem, hogy milyen előnye származik ezekből a feledékeny helyzetekből. Nem beszélve arról, hogy az önbizalom hiányára sem utalt semmi.

Végül egy óvodáskori kép bukkant fel emlékezetében. Nagyon megtetszett neki az egyik társának a kisautója, úgyhogy úgy döntött, hogy elemeli. Beletette a saját zsákjába. Nemsokkal később már az egész óvoda az autót kereste. Kezdett forróvá válni a talpa alatt a talaj, hiszen előbb-utóbb valakinek eszébe juthat, hogy nézzék át az öltözőben hagyott táskákat, szatyrokat. Akkor biztosan le fog bukni. Kitalálta hát, hogy valamilyen ürüggyel kimegy az öltözőbe – a legkézenfekvőbb az volt, hogy valamit kint felejtett – majd, miután „megtalálta” az autót, odaadta az óvónéninek. Az óvónéni így reagálta le az eseményt: „Nem szép dolog más játékát elvenni!” Tehát lebukott. Így sem kerülte el teljesen a szégyent, hiszen az óvónéni megrótta, viszont rábizonyítani nem tudták a dolgot, tehát megúszta. Ami még ennél is fontosabb volt számára az az, hogy szülei sem tudták meg, hisz nem volt semmi, amit mondhattak volna nekik. Bizonyíték híján, legfeljebb vádaskodni lehetett volna, azt pedig nem tették meg. A célját tehát elérte, a „spontán” ötletet innentől kezdve már stratégiaként lehetett alkalmazni: a feledékenység a legjobb eszköz arra, hogy a kínos, szégyenteljes helyzeteket elkerülje. Azokat a pillanatokat, amikor ki kellett volna állnia, és el kellett volna mondania, hogy hibáztott, vagy szembenéznie tévedésével.

Ezen a ponton aztán „eszébe jutott” az elsős kisiskolás történet korábban hiányzó részlete is: Az első tanítási napon az udvaron gyülekeztek. Miközben várakoztak, ő az iskolatáskájával a hátán leugrott egy magasabb beton falról és elszakadt a táskája egyik pántja. Annyira még jó volt, hogy valahogy a hátán tartsa, de sajnos ahhoz már kevés, hogy iskola után hazamenjen vele, és szembesüljön azzal, amit ezért kapni fog. A stratégia ekkor már ki volt dolgozva, csak alkalmazni kellett. „Bent felejtette” a táskáját a tanítás végén az iskolában, és anélkül ment haza. Csak akkor jutott eszébe, amikor a mamája rákérdezett, de akkor már késő volt. Egyik osztálytársa hozta el hozzájuk később. A bent felejtett táskával viszont sajnos az történt, hogy valahogy elszakadt a pántja. Hogy hogyan? Hát azt így nem lehetett tudni, hiszen ő nem volt ott. Sajnos...

Ismét sikerült elkerülnie  egy nagyon kínos szituációt azzal, hogy feledékenynek tüntette fel magát, viszont cserébe feledékennyé vált, amit tudatosan lehetetlen volt kordában tartani. Egész eddigi életében ezt a stratégiát alkalmazta egyre kifinomultabban, és ugyanakkor tudattalanul.

Azzal, hogy a kellemetlen jelenség kialakulására és céljára fény derült, lehetősége nyílt arra, hogy megszabaduljon tőle, azaz felszámolja a feledékenységét. 

Loós Balázs

Az Achirit Ezotéria oldalán megjelenő minden cikk és írás a szerzői jog védelme alatt áll.